Nem jó a világ, sőt, szinte kényszeresen rossz.
Rombolok, pedig most nagyon nem akarok, az egész két álom óta tart. Rendezni kell magamat, de ez alkalommal nincs ötletem, merre nézzek. Hiány van az életemben, elsősorban a célok hiányoznak, másodsorban mintha darabokat haraptak volna az elmúlt évek a lelki békére való képességből.
Néhány nappal ezelőtt összeállt a kép: 4 éve újra és újra borítok mindent, s kezdem nulláról. Mintha már nem lennék képes megtartani, csak rombolni és teremteni.
Amíg Bú velem volt, teljesnek éreztem az életemet. Hiányzik, és ezt az érzést ismerem, hiszen veszítettem már el állatot, de amit azóta érzek, mióta elengedtem, ez nem ugyanolyan. Azt hittem, azonnal új kutyát fogok akarni. Azt hittem, kín lesz kibírni karácsonyig. Most meg - hát nem tudom, mindjárt itt a karácsony, és nem tudom elképzelni, hogy kutyám legyen. Kudarc. Félelem. Kétségek.
Nincsenek most célok. Régen annyira tudtam, hogy a család teszi majd teljessé az életem! Vágytam az egységre, az otthonteremtésre, a harmóniára, úgy gondoltam, ezekben az élethelyzetekben tudom megvalósítani önmagam, így leszek tökéletesen boldog.
Nem tudtam semmit ezekről. Talán jobb lett volna úgy.
Mókuskerék. Monotónia. Fásultság. Egyhangú örömök.
Nem tudom, mit akarok az életemtől.
Pár, otthon, autó, cica, önállóság.
Tökéletlen.
Hetek óta egyfolytában fáj a fejem. Néha csak a háttérben zümmög, néha mozdulni is alig lehet.
Megyünk egy diagnosztához, akiről sokat ígértek. A mindent várom tőle.
Ez valami olyasmi, mint a depresszió. Egyedül a legjobb, mindent és mindenki mást nyűgös elviselni. Kedvem bármihez van, de motivációm semmire. Félek a jövőtől. Gondolni sem tudok rá, mégis jobban nyomaszt, mint életemben valaha.
